Versek

Harsányi Lajos: Ki az Úr?

Kezdetben volt az Isten.
Az Isten volt az Úr.
Azután jött a Tűz, Víz
Az Ég, a kék Azúr.
Majd jöttek a Királyok.
S azok lettek urak.
Aztán elűzték őket,
Kiirtva magjukat.
Majd jött a felséges Nép
És a Nép lett az úr.
Majd jött a szent Szabadság
S akkor az lett az úr.
Azután jött a Terror
S a Terror lett az úr.
Azután jött az Inség
S az Inség lett az úr.
Azután jött a Bőség.
(Nem lett belőle úr.)
Botorkált a megértés.
(Nem lett belőle úr.)
Azután jött a Bankár
S a Bankár lett az úr.
Azután jött a Sátán
S most a Sátán az úr…
De elbukik a Sátán
És nem lesz mindig úr.
És öngyilkos lesz a Bankár
És nem lesz mindig úr.
És elmúlik az Inség
És nem lesz mindig úr.
És fölenged a Terror
És nem lesz mindig úr.
És meghal a Szabadság
És nem lesz mindig úr.
És megszelídül a Nép
És nem lesz mindig úr.
Király nem akad senki
És nem lesz többet úr.
És ránk szakad a kék ég
És nem lesz többet úr.
És füstté lesz a Tűz, Víz
És nem lesz többet úr.
Kezdetben volt az Isten
Az Isten volt az úr.

Örökkön és örökkön
Az Isten lesz az Úr!

Hermann Hesse: Lépcsők

Ahogy a virág hervad, s ahogy hátrál
Az ifjúság az öregségnek, minden
Életfok, bölcsesség adott koránál
Tovább nem tarthat, reménye se futja,
Legyen kész, hogy búcsúzzék s újra kezdjen
Mindig a szív, melyet az élet elhív,
Hogy szilárdan, fájdalom nélkül tudja
Megkötni bármikor egy új kötésünk.
Mert minden indulásban varázs rejlik,
Mely véd minket és megsegít, hogy éljünk.

Teret tér után szelünk át lobogva,
Ne legyen hazánk, hol szívesen laknánk;
A világszellem nem bilincset rak ránk:
Feljebb akar emelni fokról fokra.
Alighogy elfogadtunk otthonunkul
Egy életkört, reánk fekszik a restség,
Csak aki kész, hogy felkel s útnak indul,
Bénító nyűgöket csak az téphet szét.

Tán halálos óránk is minden
Ifjítóbb új teret terít elibénk,
Örök hívószót küldd az élet értünk...
Hát rajta, szív, búcsúzz a gyógyulás vár.

-----------

Like ev'ry flower wilts, like youth is fading
and turns to age, so also one's achieving:
Each virtue and each wisdom needs parading
in one's own time, and must not last forever.
The heart must be, at each new call for leaving,
prepared to part and start without the tragic,
without the grief - with courage to endeavor
a novel bond, a disparate connection:
For each beginning bears a special magic
that nurtures living and bestows protection.

We'll walk from space to space in glad progression
and should not cling to one as homestead for us.
The cosmic spirit will not bind nor bore us;
It lifts and widens us in ev'ry session:
For hardly set in one of life's expanses
we make it home, and apathy commences.
But only he, who travels and takes chances,
can break the habits' paralyzing stances.

It might be, even, that the last of hours
will make us once again a youthful lover:
The call of life to us forever flowers...
Anon, my heart: Say farewell and recover!

Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szivében megterem
az érett és tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki sincs.